Volt egyszer egy ország, ahol a magyarok laktak. Magyarországként ismerték a környező népek. Kicsi is volt, politikai, gazdasági és katonai súlya pedig annyira csekély volt, hogy súlyként nem is illendő megjelölni annak ellenére, hogy mindig törekedtek a nép, vagy más által megválasztott, kijelölt vezetők a saját nagyságukat és rátermettségüket az ország gazdasági és politikai súlyának jelentős, néha már nevetséges felértékelésével bizonygatni.

Voltunk Londonban. Repülővel. Megint. Itt most nem a London a lényeg, hanem a repülő. Merthogy rettegek a repüléstől. Oké, volt már, hogy nem féltem, de az két esetben volt. Az egyikben Malév gépen beülhettem gyerekként a pilótafülkébe és leszállásig ott boldogíthattam a hülye kérdéseimmel a pilótákat (még jó, hogy nem lettek öngyilkosok…), a másik pedig amikor sok, mondhatni nagyon sok kis piát kaptunk a személyzettől (ez is régen volt, amikor még csak úgy adták a piát és a kaját).

De ilyen már nincs. Már csak a tolongás és a repülés van. Amitől rettegek…

Ültem egy új Audi q3-ban.

Jajj de jó nekem, tárgyalásra a fenekemet és többi testrészemet egy szép kis autócskában szállítják. Igazából ez a legjobb autó a világon, mert sofőr volt hozzá. Oké, az ügyfél volt a sofőr, de akkor sem nekem kellett vezetni, mivel a vezetéstől már herótom van akár 10 km-en belüli távolságnál is.

Na akkor bepattantam anyósülésre és élveztem a tájat, amit a szépen kidolgozott belső nyújtott. Szép, igen, nem rossz, igényes, ezek a német gyerekek jól kitalálták az egészet. Aztán egyszercsak középen a műszerfalon kinyílt egy kis műanyag ajtócska, és alulról előbukkant, illetve feljött egy kis lapos dobozka, mint a szénbányászok a bányaliften, csak ez nem szállt ki a végállomáson, hanem a tokban maradt. Kérdeztem „emmegmi”. A válasz szerint ez a központi kijelző, vagy navigációs csodaablak LCD formájában megelevenedve. Oppácska.

Namost gondold el, hogy mész az utcán, és találkozol egy csodaszép nővel (azért nő van a példában, mert én fiú vagyok). Ránézel, tökéletes. Szép a lába, kecsesen megy, olyan ruha van rajta, ami kiemeli amit ki kell emelni, és eltakar, amit el kell takarni.

Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy van legalább fél százaléknyi olyan ember Magyarországon annak az egy ezreléknek, akiknek van még külön hangkártyájuk a gépükben, és az Soundblaster. Pc-ben. Ez konkrétan kb 50 embert jelent. Ezek között tuti legalább húsz százaléknyi van, akinek Soundblaster Xtreme Gamer kártyája van, és ebből szinte biztos vagyok, hogy 10 százalék szeretné használni a hangkártya SPDIF kimenetelét. Mint pl. én.

Na itt a bökkenő, merthogy a kártyának nincs ilyenje...

Mese vége, mehetünk venni új kartuskát. Vagy mégsem. Szóval kedves SB tulajdonos, aki a digit kimenetelt akarod használni a kártyádon, olvasd tovább. A többiek, meg csak akkor, ha nagyon akarják.

Voltunk Vígszínházban. Mint utóbb kiderült, Eszenyi rendezésében néztük meg a Popfesztivál 40 című műsort. Nem az derült ki utólag, hogy megnéztük, hanem a rendező neve és a pontos cím, mivel nem néztem meg a jegyet.

Tessék rendesen megnézni mindent, mivel azt hittem, hogy a "képzelt riport egy amerikai popfesztiválról" címűt nézzük meg. Hát nem. Ez nem az volt. Ez valami más. Valami nem jó dolog.

 Kezdődött úgy, hogy egész jól. Friss csapat, jó hangosítás, a zene meg olyan amilyen, vagy tetszik, vagy nem. Nekem tetszik. Féltem is először, mert cd-n sokszor hallgattuk már az eredetit, és nem akartam csalódni, hogy más hangok éneklik el a különböző számokat.

Voltunk Prágában. Barátokkal. Gyerekek nélkül. Fincsi.

Persze lehet azt gondolni, hogy milyen kegyetlen egy disznó ez a kedves író, hogy télen otthon hagyja pici gyermekeit kétségek közt vergődve éhen szomjan hidegben hóban.

Nem volt viszont hó, úgyhogy annyira nem is kegyetlen a dolog. Tompítja továbbá, hogy nagyszülők vigyáztak rájuk, és annyira hiányoztunk nekik, hogy bár a kicsi (2 éves) repült felénk mit petőfisándor anyja, a nagyobbik (8 éves) azonban a laptop mögül csak felpillantott és tulajdonképpen nyugtázta, hogy na akkor darab szerint megvan a család, béke nyugalom, mi a fenének erőltesse magát mindenféle reptéri nagy ölelkezésekre, majd úgyis odamegyünk hozzá. És milyen igaza volt, milyen kis előrelátó. Nemhiába, lustáké a világ...

Van egy kedves ügyfelem, aki utazgat. Hol erre, hol arra. Mondjuk mindenfele. És mivel barátom is, ilyenkor hoz magával valami csecsebecsét általában.

Most is volt valahol nagyon messze, ahol sárkányok tanyáznak, meg a csárli is üregekben vészelt át egy komplett háborút levélirtóstól napalmostól.

Aztán elment máshova is, de a csecsebecsét csak később adta át. Amikor mondta, hogy mit hozott, az a fajta vigyor ült ki az arcán, mint amilyen annak a hóhérnak az arcán lehet, aki megkérdezi, hogy nem túl szoros-e a kötél?

Adél élete

Megnéztük. Azt hittem olyan lesz, mint az ameli élete, ami azért valljuk be az a kategória, amit ha megnézel, mosolyogva jössz ki a moziból. Hasonló volt utoljára a holdfény királyság  (múnlájt kingdom) a kiscserkészfélékkel.

Az adél nem ilyen. Nem kedves és nem hetero. Ami nem baj, sőt igen nagy igény van erre a férfitársadalom szerint. A pornofilmek egy jelentős részében is két lány gyúrja egymást, gondolom nem azért mert arra senki nem kíváncsi.

Naszóval adél. Miután egy korábbi írásom miatt lecsesztek, hogy elárultam a történetet, előre szólok, hogy itt is ez lesz, divatos szóval az iromány nyomokban spoilert is tartalmazhat. Viszont totál glutén és laktózfrí.

Voltunk Barnagon mult héten. Ez egy balatoni helység, olyan mint a Pirosg, vagy Kékg, csak barna. Barnag. Naszóval egy kis parasztház-szerűség felújítva kerttel lóval ilyenekkel. Szép és jó volt, a társaság is teljesen kellemes, és este olyat láttam, amit legalább 10 éve nem.

Mikor a hús és kolbászka sütögetés/grillezés közben ránkesteledett, telehassal, jóérzéssel kifeküdtem a fűre. Nem, nem hasra, mert az olyan, mintha egy focilabdára kellene feküdnöm. Hanyadt. Az jó kényelmes, lapos, levegőt is kapok és a cigifüst felfele szálldogál.

Szóval kifeküdtem és megláttam a tejutat. Hubaz! Először hirtelen nem fogtam fel, hogy mi az, de aztán beugrott. Annyira nem volt fényszennyezés, hogy nem azt a 20-30 csillagot lehetett látni az égen, hanem eszement sokat, a kiborított liszteszsák minden szemcséjét. Elképesztő. Persze rizsliszt mert az gluténfrej.

 
Feledés. Film.

Megnéztük a feledés című filmet. Hát felejtős, a neve már utal rá. Nem a történet és a látvány rossz, hanem más. Az időtartama (tehát el van húzva rendesen) és a hely. Nem akárhogy néztem meg ugyanis, hanem 4DX módon. Na ez meg mi a fene, teheti fel a kérdést a nyájas olvasó. Ez kérem a jövő, a csillivilli élményzuhatag.

Csak nem nagyon élvezhető.

Korábban már volt ilyen a westendben, egy kis terem és rövid filmeket játszottak 3d szemüveggel, mozgó székekkel, hanggal, vízpermettel, ilyenekkel. Ez tulajdonképpen ugyanaz, csak nincs 3d.

Vannak székek (oké inkább fotelszerű), amik valamiféle emelvényen vannak. Egy emelvényen 4 szék egymás mellett, lábtartóval. Húúú a lábtartó, az jó. Tényleg az jó, de itt kifújt. Már a sztori, mert más meg folyamatosan fújt. Beülsz a székekbe, és azok meg elkezdenek a filmhez nagyjából összehangoltan ide oda billegni, süllyedni, dübögni. Amikor megy a fimben a kis buborékhajó ide-oda, akkor a szék is hasonlóképp mozog. Ez nem rossz, de eléggé kevés, amikor tévézésnél a gyerekem véletlenül vesén rúg, ennél jóval nagyobbat mozdulok, a mérhető amplitúdó jóval meghaladja a mozis izgésmozgást.

Megtörtént amit már vártam eléggé tekintettel arra, hogy elég rég óta szórakozok a főzővel. Eddig két hét alatt kb fél kiló kávét tulajdonképp kiöntöttem, mert vagy nem volt tetsző, vagy túlságosan megégett (azaz túl forró volt a víz).

Nade tegnap! Fiacskám elkezdett segíteni darálni, neki még nem megy annyira, nem az a svarcenegger típus mint én (ugyanúgy fogy a hajunk ti.), de azért besegített, az ő munkája is benne legyen.

Ezután húztunk egy kávét. Igazából ő húzta, mert ugye a kart kb 15 kilóval kell húzni, a gyerkőc meg 20 kiló, szóval ha csimpaszkodik, akkor különösebb számolás nélkül megvan a megfelelő erő. Azért jó ám egy gyerek, sokmindenre használható.

Szeretem a kávét, sokat iszok (kávét), de vágytam mindig olyan saját főzőre, ami ugyanolyat csinál mint a rendes kávézókban. Az szép volt, amikor Rómában voltunk, és valakinek ment a hasa, így óránként be kellett menni egy-egy kávézóba, ahol én mindig ittam egy fincsi kávét. Az nagyon tökéletes volt Mindegyik. Jó kis espresso.

Erről beszéltem barátommal, Attilával, aki cukrász és életművész, meg éppen új vállalkozást kezd külföldön. Mondta, hogy van neki egy kis manuális gépe szerelőnél, ha készen lesz odaadja.

Tehát kaptam egy kávéfőzőt.

Ez idáig nem nagy cucc, mással is előfordult már a világtörténelem során, megtölt, bekapcsol, megisz. Vagy megtölt, kotyogtat, megisz. A megisz mindig a végén van.

Voltunk tegnap este LGT koncerten.

Milyen volt? Jó!

- na itt most elvesztettem az olvasók azon részét, akik nem szeretik az lgt-t.

Hofisan továbbkérdezve, azaz bővebben kifejtve milyen volt? Nem jó!

- na és akkor most vesztettem el az lgt-t szerető olvasókat, és mivel akik nem szeretik, már az előző mondatnál abbahagyták az olvasást, azt hiszem innentől saját magamnak írogatok.

Volt hogy esett a hó. Mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel, hideg is, nedves is, meg egyébként sincs hozzá kontroller, bár a felbontása meghaladja a full HD minőséget.

Szóval szép fehér volt minden, de nagyon nem volt kedvem szánkózni, mert az nálunk úgy néz ki, hogy gyerkőc lecsúszik, élvezi, sikoltozik, nevetgél, viszont a szánkó nem megy fel a hegyre. A hegy sem jön le, így apa jön le és felhúzza a szánkót. Néha gyerekkel együtt. Ez igencsak fárasztó tud lenni. Belemet kiköpöm fél óra után, de gyerkőc mosolya feledtet. A derékfájást már nem tudja feledtetni, így másnap mindig megbánom a szánkófelhúzó részt.