Voltunk Londonban. Repülővel. Megint. Itt most nem a London a lényeg, hanem a repülő. Merthogy rettegek a repüléstől. Oké, volt már, hogy nem féltem, de az két esetben volt. Az egyikben Malév gépen beülhettem gyerekként a pilótafülkébe és leszállásig ott boldogíthattam a hülye kérdéseimmel a pilótákat (még jó, hogy nem lettek öngyilkosok…), a másik pedig amikor sok, mondhatni nagyon sok kis piát kaptunk a személyzettől (ez is régen volt, amikor még csak úgy adták a piát és a kaját).

De ilyen már nincs. Már csak a tolongás és a repülés van. Amitől rettegek…

A repüléssel az a legnagyobb baj, hogy egyrészt nem én vezetem a gépet (na ez persze viszont a többi utasnak nagyon jó és hálásak lehetnek érte), és hogy egyáltalán nem látod, hogy mi a fene történik. Ülsz egy csőben, ami zümmög, és azt látod, hogy a szárnyak úgy lifegnek, mintha mindjárt le akarnának törni. Kinézel és azon rettegsz, hogy mikor törik le a szárny és mikor kezdi meg kicsit halálos befejezéssel járó bukdácsolását a gép. Az a rohadt nagy fémtömeg, ami magával ránt zuhanás közben, hogy még jól össze is zúzzon ha véletlenül nem loccsannál szét a földet érésnél.

Mindig azon gondolkodtam, hogy mi a francért nem lehet azt csinálni, hogy amikor felszáll a gép, akkor kijön a sztyui, és nem azon erőlködik, hogy hogyan tartsam magam zuhanásnál, hogy kényelmesebb pozícióban tudjak meghalni, hanem azt mondaná, hogy mindenki nyugodjon meg szépen, a gép tökéletesen működik. A pilóták élnek és virulnak, nyomogatják a gombokat, és jó fele megyünk. Ja az a furcsa zümmögés meg az az éles kattogás a motor felől? Nakérem az is teljesen természetes, ez ilyen hajtómű, mindig ilyen hangja van, nyugi, nem most romlott el.

Ja ez a huppanás, amit a légörvény csinált nem fogja kettétörni a gépet, nem esik le a hajtómű, 50szer ekkora terhelésre van tervezve, kibír ez sokkal többet is, amitől ki tetszett esni az ülésből, na ez neki csak egy fuvallat volt, tényleg nyugi mindenkinek.

Vagy lehetne pár monitort berakni az utastérbe, ahol látnánk azokat a műszereket, amiket a pilóták is látnak, és menne alatta a futófelirat, hogy minden rendben működik, minden rendszer a legtökéletesebb állapotban leledzik. Vagy csak egy rohadt nagy zöld feliratot, hogy a gépen minden rendszer tökéletesen működik.

Ha ilyen lenne, szerintem kevesebb ember lenne beszarva a repüléstől. De nincs így. Tehát rettegek. Mitől? Nem tudom. Ha tudnám, akkor tudnék ellene tenni. De simán csak rettegek. Mindig.

Utóbbi utazás során viszont gyerekekkel voltunk. Anya kérdezte, hogy nem lesz-e furcsa, ha a gyerekek azt látják, hogy a nagy és erős bonus pater familias (azaz én) ott retteg a karfát kiszakítva egész úton. Hmmm. De.

Ezért elhatároztam, hogy lesz ami lesz, nem fogok rettegni, hanem gyerekekkel foglalkozom, játszunk, pléjsztésönözök, olvasok, elütjük az időt. Még arra is fel kellett készülnöm, hogy mi van akkor, ha a gyerekek lesznek beszarva. Bár ilyenre kicsi az esély mert kicsik és még nem tanulták meg apától, hogy hogyan kell igazán jól rettegni a repüléstől, valamint talán inkább érdekes nekik az eset. Anyám mesélte, hogy amikor unokahúgaimmal utazott, akkor egy nagyobb légörvény miatti huppanáskor csengő kedves hangon felkiáltott a kisebbik, hogy „juhééé lezuhanunk!”, amitől a hozzám hasonló rettegő utasok feltehetőleg azonnal lefosták a bokájukat is.

Elindultunk ferihegyre (mert az ferihegy), és beálltunk a sorba. Aztán egy másik sorba. És utána még egy valami nagyobb fajta alumínium dobozba, ahonnan már a repülőhöz lehetett gyalogolni.

Elkezdtem ott magyarázni a gyerekeknek, hogy hogyan repül a repülő, hogy mekkora a tömege, mit bír, és milyen nagy kintről és milyen kicsi bentről, és szépen lassan elkezdtem nem rettegni. Amikor felültünk, akkor nem rettegtem, még a felszállásnál is annak érdekességét magyaráztam a kölköknek, meg hogy mi van éppen alattunk. Egyébként az utazás eseménytelen volt, csak egy kis parfüm és órabemutató volt, hogy vegyünk, vegyünk, vegyünk. Nem vettünk.

Londonba leszáltunk épségben, de egy hét múlva haza is kellett jönni. Persze a ravasz olvasó már kikövetkeztette, hogy nem zuhantunk le a visszaúton sem, hiszen akkor hogyan tudnám mindezt megírni.

A visszaút azonban már kalandos volt. A repülés talán? Nem. A repülő elérése.

Ricsmondból indultunk a disztrikt lájn nevű metroval, ami azzal kedzdte, hogy a korábbi napokkal ellentétben nem 10 percenként jött, hanem több mint 50 percet késett. Én már izgultam kicsit, hogy hogy a francba fogjuk elérni a gépet, ami 17:30-kor indul, mert be kell csekkolni meg átvizsgálni meg mindenféle, de nincs mit tenni ki kell várni. A metróról átszálltunk a lutoni reptér felé tartó vonatra, amire jegyet nem kellett venni, mert okosan returt vettem (5 perc spórolás), de az ojszter visszaváltására már nem volt idő. A vonatot természetesen elcsesztük, mert az a vonat, amira ki volt írva, hogy a lutoni reptérnál megáll, na az előtte mindenhol megállt, és ezen vonat előtti expreszre ezért nem szálltunk fel. Persze később kiderült, hogy az expressz is megáll lutonnál, csak ő az odaúton a kis csetreszfaluknál és egyéb műtérgyaknál nem áll meg hosszú perceket pihikézve.

A vonaton azt számoltam ki, hogy ha pont elcsípjük az állomáson azt a buszt, ami a reptérre visz ki, akkor pont fél órával az indulás előtt tudunk becsekkolni s nyert ügyünk van.

Nem, nem csíptük el, az orrunk előtt húzott el a genya, 10 percet kellett várni arra, hogy a következő elinduljon. A 10 percet kivárta a sofőr, nincs mese, cigiszünet is van a világon, meg szakszervezet, nehogymá’

Végre elindultunk a reptér felé. Megbeszéltem kiscsaláddal, hogy amikor megérkezünk, én nem várok rájuk, a nagy bőrönddel előrerohanok és becsekkolok, ők meg majd ott utolérnek. Így is lett. 16:55-kor leszálltam a buszról (a repülő indulásáig 31 perc). Rohantam kerülgetve a népeket, akiknek kurvára nem volt sietős, hiszen ők jóval az indulás előtt értek ki a reptérre, én meg kénytelen voltam aknakeresőset játszani realtime. Legalább bepiáltam volna, akkor részegen könnyebben ment volna az ide-oda szlalomozás.

Végre odaértem a csekkinghez, és elégg szarul esett azt látni, hogy a mi légitársaságunkhoz tartozó pultnál kb 30an várakoznak. Tudjátok abban a cikcakk sorban, amiket mindenféle szallagokkal jelölnek ki, hogy csorogjon a nyálad, hogy ott van tőled légvonalban 3 méterre az, ahova akarsz menni, de kb 100 métert kell gyalogolnod cikcakkban.

Ekkor voltunk 30 perccel az indulás előtt. Fasza, de már nem számít semmi beállok a sorba, és kitaláltam, hogy majd azt mondom, hogy hékás, dehát már egy órája itt állok. Mintha számítana bármit is basszus, itt nincs igazolási kérelem, nincs határidő mulasztásra kimentés. De mindegy ezt mantráztam magamban és vártam, hogy a sor fogyjon előttem. De nem fogyott, és a kiscsalád is utolért, és nézték, hogy mi a fenét csinálok, miért állok még sorban, miért nem adtam már le a csomagokat, mit töketlenkedek ott mint egy idióta. Itt már azt néztem, hogy melyik sarokban fogunk aznap este aludni, de egy turbános srác elordította magát 25 perccel az indulásunk előtt, hogy Budapest! Na itt nem jött elő az a reflex, mint az iskolában, mikor szólnak, hogy akkor felelés jön, és azt nézed, hogy hogyan tudsz úgy elbújni a pad alá, hogy a tanár is elhiggye, hogy bár az előbb még itt voltál, de valamilyen természetfeletti okból eltűntél, és ezzel persze semmi probléma nincs. Nem kérem, itt azonnal jelentkeztem én eminens diák. Erre kinyílt a sorokat elválasztó lasszófolyósó és egyből a pulthoz kerültem. Hát basszus, lehet, hogy a suliban is így működött volna, ha jelentkezünk?

Mindegy, minden rendben. Márhogy addig rendben, amíg nem szólt a pultos lány, hogy de hát a budapesti csomagfelvétel már bezárt. Neba… ilyen nincs, dehát még van 25 perc az indulásig! Végtelenül kedves és nem kibaszós kedvében volt, ezért telefonált kettőt és átvette csomagot, sőt mikor rákérdeztem, hogy most valami határtalan nagy problémát okoztam felborítva minden menetrendet és ezért Kínában egy pillangó majd megrebbenti a szárnyait, csak azt mondta mosolyogva, hogy „ic máj dzsáb”.

Na ekkor volt az, hogy a nap kisütött, 50 kilóval könnyebbnek éreztem magam, fülig ért a mosoly, mindenki lenyugodhatott, „megcselekedtük amit megkövetelt a haza”!

Anyának mondtam, hogy akkor most én kimegyek rágyújtok és ő meg mehet ilyenolyan újságokat vásárolgatni, majd találkozunk a biztonsági ellenőrzésnél. Isteni jól esett a füst, csak röhögtem magamban azon a néhány emberen, aki láthatóan sietősen ment a reptér felé, kiscsillagok, én már megoldottam, hova az a nagy sietség, tetszett volna korábban indulni, hahahaha.

Szerencsére (már ha ilyennél van ilyen kategória) gyorsan szívok el egy szál cigarettát, nem tökölök, pár perc az egész, ezért az indulás előtt 18 perccel már ott voltam a biztonsági ellenőrzés kapujában. Na ekkor ért a sokk, hogy basszus itt mg baromi sok ember van, iszonyat sor. A lasszófolyosó kb 100 méteres és tömve van emberekkel. Anyának telefon, hogy azonnal, nem érdekel, hogy ő következik a boltban a sorban, mert itt alszunk a reptéren, eret vágok, hisztizni fogok a seggemet a földhöz verve. Gyorsan megjött és beálltunk a sorba. Az iszonyat lassan tekeregő, hömpölygő sorba. Jobbra, balra, jobbra, balra, ahogy a lasszófolyosó diktálta. Egyébként jópofa, hogy egymás után 5ször 6szor ugyanazok az emberek jönnek szembe, már majdhogynem köszönnél nekik, hiszen tulajdonképpen már ismeritek egymást.

Annak, hogy az idegesség faktorom ismételten 100%-osba ért, az volt az oka, hogy egy monitoron ki volt írva, hogy az átlagos idő 20 perc, amíg te, aki a sorba beálltál, végzel a biztonsági ellenőrzéssel. De nekünk nincs annyi, csak 15 perc és elindul a gépünk a kifutón mi meg itt ehetjük a büfés kekszet és elkezdhetjük nézni a terminal c. filmet, hogy hogyan kell túlélni egy reptéri ottalvást.

Na ilyenkor az idő rohadt gyorsan megy. Nem lassan, mint amikor normálisan állsz sorba és már megőrülsz olyan lassan telnek a percek, hanem baromi gyorsan közeledik a felszállás ideje. A lasszófolyosó a végén kb 4-5 felé ágazik szét, ahol egy biztonsági lány osztja szét az utasokat az egyes sorokba, ahol már az ellenőrzés folyik.

Nem érdekel, itt életekről van szó kérem, az utolsó korlátnál, amikor a biztonsági lány elfelejtette az előttünk kb 10-el állókat egy üres sorba irányítani, úgy döntöttem, hogy ennek oka van, mégpedig az az üresség nekünk van fenntartva, ezért a lasszó alatt átbújva megtámadtuk családilag a biztonsági ellenőrzés pultját. Vetkőzés, kipakolás tálcákra és örömködés, hogy ha átjutunk, akkor kb 2 perc alatt azért oda tudunk futni a repülőhöz és minden rendben. Ekkor volt 5 perc az indulásig.

Minden csomag leszkennelve, mindegyikőnk átvizsgálva, fémkeresve, de hiányzik egy csomag. Mi a franc történik itt? Hát az kérem, hogy az átvilágító egy másodlagos sorba irányította az egyik csomagunkat, amit a vizsgálat végén még egy másik ember személyesen átviszgál. Ilyen nincs, most tényleg mindenki minket szivat???

Ugyanis ezen másodlagos soron éppen egy valami indiai családot vizsgáltak, akik a gyereküknek vittek kézipoggyászban kb 50 db gyerekitalt, azt a 2 deciset. Ezt most miért? És még vitatkoztak össze-vissza mittudomén milyen nyelven, hogy az ilyen-olyan ital és kell, mert az nélkül nem működik a gyerek, vagy csak hányni fog, vagy természeti csapás éri őket, vagy a fene tudja kirágja a gép falát menet közben.

Ekkor volt az, hogy szóltam anyának, hogy lesz ami lesz, ő a „tiszta” csomagjainkkal húzzon el a géphez és jelezze, hogy itt vagyok én is, van rá 2 perce, és valahogy várjanak meg, feküdjön a gép elé, térítse el a gépet bánom is én, de tartsa a gépet a földön mert ez nekem ég legalább 10 perc lesz.

Elfutott, én meg vártam és néztem a béna szócsatát a biztonsági személyzet és az indiaiak között. Közben persze anyáztam, hogy mi a francért kell várni, rohadtul nincs semmi a csomagunkban, most tényleg ezek miatt fogom véglegesen lekésni a gépet?

Mikor már vagy 5 perce várakoztam, akkor telefonáltam anyával, hogy mi van, mi történt, ugye ott fekszik az aszfalton és nem engedi a gépet felszállni.

Csak annyit mondott, hogy még a beszállás sem kezdődött meg, mert késik a gépünk. BA…AMEG! Ezért kellett ennyit idegeskedni és több évet öregedni, meg 300-as vérnyomást csinálni?

Tudod van az amikor ordítani, üvölteni tudnál meg valami vascsővel szétverni a berendezést és minden résztvevőt szemtől szembe elküldeni melegebb tájékokra de persze az ízes és gazdag magyar szóhasználattal. Ez az érzés fogott el, és nem volt őszinte a mosolyom. De legalább kaptunk haladékot az indiai-reptéri meccs végéhez. Ekkor már valami géppel vizsgálták egyenként (!) a műanyag dobozkákat. Mondtam már, hogy utálom a gyerekitalokat?

Mikor lement a meccs és India nyert egy nullra, akkor jöttem én, illetve a csomagom. A biztiőr rámutatott a táskámra, és annyit mondott, hogy „tékit out”. Mondom oké, de talán ha megmondaná, hogy mi a francot látott a röntgen, mi a fenét vegyek ki belőle (merthogy ők nem nyulnak bele, neked kell kivenni). Erre a válasz „tékit out”. Megint kérdeztem, hogy mit, melyik tárgyat vegyem ki nyögje már ki, ne akarjon ektivitizni vagy barkobázni mert kiharapom a szívét itt most azonnal hirtelen felindulásból, teljesen jogos védelmi helyzetben, büntethetetlenül.

Ekkor sikerült a három kis szónál többet is kinyögnie, miszerint ő úgy értette, hogy ne a táskából vegyek ki valamit, hanem a táskámat vigyem a fenébe mert azzal minden rendben van. A néni minden felmenje eszembe jutott egészen a fáról való lemászás időszakáig és kedves jelzőkkel bebugyolálva kérdeztem magamban, hogy akkor mi a francért kellett itt várnom a konkrétan semmire, és miért kellett ezzel is szétidegeskednem magam. Egy egyszerű „anyád!” így utólag is helyénvalónak tűnt.

Ugyebár a gép késett, de azért sietni kell, mert nagy a repülőtér, és fene tudja, hogyan jutok, merre az a beszállóhely. Telefonos segítséget is kértem anyától, de nem volt egyszerű. A repteret éppen átépítették/felújították/bővítették és összevissza volt minden, csak éppen az nem volt kiírva sehova, hogy merre vannak a beszállókapuk. Az ki volt írva, hogy melyik bolt, melyik büfé merre van, de az, hogy melyik beszállókapu merre, az sehol. Egy repülőtéren természetesen ez a leglényegtelenebb információ, gondolták minek azt kiírni, úgyis ott vannak ahol a múltkor, ez ingatlan, nem mozog.

Az összes bolt előtt el kellett menni mire rátaláltam egy teljesen jellegtelen, vagy az addigi csiricsáré boltokhoz képest jellegtelen folyosóra, ami a beszállókapukhoz vezetett, és a beszállás akkor indult csak meg, amikor odaértem. A gépünk egy teljes órát késett. Rohadtul nem mertem senkinek elmondani a történetet a bőrönd feladással (pedig magyarokkal beszélgettünk ott a sorban és a gépen), mert ha kiderül, hogy egy későn jövő bőrönd felvétele miatt késik a gép és kiderül, hogy annak feladója pont én vagyok, akkor nem érek haza élve.

Nakérem beszálltunk, elhelyezkedtünk, és mutattam fiamnak, hogy nyitva van a pilótafülke, kukkantson oda, hogy mennyi műszer van bent, élőben is láthatja. Anya azt javasolta, hogy menjen oda és kérjen bebocsátást, de lehurrogtam, hogy 9/11, meg egyébként is ilyen már csak a mesékben van. Az anyja unszolására mégiscsak odamerészkedett, és a pilóta azonnal kedvesen beinvitálta a pilótafülkébe. Pár perc múlva fülig érő szájjal jött vissza, hogy milyen jópofa volt bent a rengeteg műszer, és elújságolta, hogy mondták neki, hogy bent maradhat ha akar. Hát akkor? Nem mertem :) Namondom ezt majd később sajnálni fogod, mert egyszer még kiskoromban én is bent lehettem a pilótafülkében Bécstől Budapestig, és valami baromi jó érzés volt látni, hogy folyamatosan égnek a fények, a tekerentyűk maguktól tekerentődnek, senki nem izgul, nem szól sziréna, nincs vörös „mindjártmeghalsz” feliratú villogó gomb, azaz minden rendben van, a repülő teszi azt a dolgát amire kitalálták.

Mert ugye minden repülőben van egy látens lezuhanási szándék, amit a műszerek és a pilóták eléggé jó hatásfokkal ellensúlyoznak. Ezt tudod, de jobb látni is.

Na mindegy visszajött, leült és kezdődött a visszaút. Eseménytelen volt ez is, mert ugye elhatároztam, hogy nem rettegek, és visszafele sem rettegtem. Ami rohadtul megmagyarázhatatlan volt, hogy ahelyett, hogy a gyerekek végig az ablakra lettek volna tapadva mint az algaevő hal az akváriumban, filmet néztek, kajáltak, majdhogynem unottan elvoltak, tényleg úgy viselkedtek, mintha csak a 4-es 6-os villamosra szálltak volna fel. Ennek az új generációnak már minden természetes.

Ami engem illet, eléggé jól megszívtam, mert amíg rettegtem, addig szépen végigrettegtem az utat, számoltam a bukkanókat, teszteltem az ülés karfájának masszívságát, hallgatóztam, hogy melyik furcsa zajnál fog leállni, de inkább leszakadni az egyik hajtómű a szárnnyal együtt, aztán egyszercsak leszálltunk.

Viszont most, hogy nem rettegtem, az út annyira baromira unalmas volt, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Úgy látszik van akinek semmi nem jó :)

 
 
Köszönöm, ha elolvastad...
 
 

K