Volt hogy esett a hó. Mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel, hideg is, nedves is, meg egyébként sincs hozzá kontroller, bár a felbontása meghaladja a full HD minőséget.

Szóval szép fehér volt minden, de nagyon nem volt kedvem szánkózni, mert az nálunk úgy néz ki, hogy gyerkőc lecsúszik, élvezi, sikoltozik, nevetgél, viszont a szánkó nem megy fel a hegyre. A hegy sem jön le, így apa jön le és felhúzza a szánkót. Néha gyerekkel együtt. Ez igencsak fárasztó tud lenni. Belemet kiköpöm fél óra után, de gyerkőc mosolya feledtet. A derékfájást már nem tudja feledtetni, így másnap mindig megbánom a szánkófelhúzó részt.

Előre szólok, hogy ez nem a lelki gyengeség jele, etekintetben oroszlán-tigris-elefánt párosítás vagyok. Ha figyeltél akkor látod, hogy igazából nem párosítás, hanem hármasítás. Mindegy.

Azért kell húzni a szánkót, mert gyerkőc nem bírja, félúton a szánkó mindig visszahúzza szegénykét. Nem mondom baromi vicces dolog, de a szánkózás nem arról szól, hogy apa végig röhög gyerekén.

Fentiekre tekintettel a szánkózás kilőve, viszont kellene valami szabadtéri game. Megvan! Építsünk IGLU-t! A gyerek baromira lelkes lett, húztunk is ki a kertbe.

Elővettünk egy hólapátot amivel elkezdtem kupacba szórni a havat. Gyerkőc segített, és hozott egy gyerekásót. Ez az a fajta, ami akkora mint a tenyerem, és kábé 3 gramm havat lehet egyszerre lapátolni vele, aminek a fele emelés közben leesik. Szóval annyit ér, mint gyomorrontásra a lábkenőcs. A gyerek persze lelkesen pakolja a havat, de természetesen MINDIG ott, ahol éppen én lapátolnám, szóval néha a gyereket is felrakom lapátostol 3 gramm havastól a buckára véletlenül. Ilyenkor persze a szeretet köre megbomlik, és elmagyarázom gyerkőcnek, hogy menjen már arrébb mert csak akadályoz.

Ez ilyen, többször előfordul szülőknél, hogy a gyerek kedvéért csinálsz valamit, de amikor a kölök is részt akar venni a cselekményben (amit ugye neki, illetve vele akarsz csinálni), akkor jelzed egyre finomabban, hogy semmi keresnivalója nincs, majd a végterméket megtekintheti, megdicsérhet, hogy milyen ügyes voltál, de addig is tünés a sarokba. Ezt elkerülendő, hagytam, hogy a saját kis igluja építésében részt vehessen. Apa kegyes.

Miután a fél kertet ledaráltam és minden havat egy kupacba szórtam, elkezdtük lenyomorgatni, tömöríteni a havat. Ennél a pontnál a gyerek már kétszer bement a házba pihenni, meg el is unta már az egészet, mert a pakolás kb másfél óra volt, ő meg mint 7 éves kissrác nem nagyon tudta tíz percnél tovább folyamatosan és állandó megelégedettségi szinttel figyelni, vagy végezni a pakolást. Nem mondom én is eluntam az egészet úgy három perc után, de mivel apa kijelentette, hogy lesz iglu, valahogy annak fel is kell épülnie.

Tömörítés után előkaptam egy kerti kis ásót, vagy nem tudom mi a neve annak a dinnyelékelő alakú cuccnak, amivel a palántáknak ásnak kis lukakat. Szóval ezzel elkezdtem kivájni a hókupacból az iglut. Jajám, jól látod, nem téglákat készítettünk, hanem a természeti képződményből farigcsáltam ki Mikelándzselóként a Dávidot.

Persze gyerkőcnek közben volt ötlete (miután elunta a hólapátolást három grammonként), hogy töltsünk meg száz, kétszáz üres tejes dobozt vízzel, fagyasszuk le, és akkor lesz jégtégla. Baromi jó ötlet, de honnan veszel ennyi üres dobozt, és ki a fene fogja majd a jégtéglákról lehámozni a tejes dobozt? Én nem!

A szobrászkodás eleinte tökéletesen működött, de aztán eljött az a pont, amikor be kellett feküdnöm a saját magam által kivájt üregbe, hogy tovább tudjam hámozni belülről az iglut. Mivel a kupac és az iglu a gyerkőcre méreteződött, igencsak kényelmetlen volt ez a befejező művelet.

Biztos el tudod képzelni, hogy van egy pont akkora luk, mint amibe micimackó beszorult, csak te nagyobb vagy mint micimackó. Azért bemászol, mert dolgoznod kell. És igazából beszorulsz. Ott fetrengesz és vonaglasz egy hókupacban mint egy aranyhal (vagy ha jobba tetszik egy féreg), csak a lábad lóg ki, de nyögdécselsz belülről. A fél tested bent van, és az egyik kezeddel vésed az iglut belülről. A másik kezed nem használható, mert az már nem fér be, és a szemed se nagyon, mert minden hó a fejedre hullik amit kikaparsz. Elkapni a fejed? Há. Az nem megy, nincs rá hely. Kikaparsz egy adagot, valahogy kigyűrűzöl a szabadba, leporolod/lehavazod magad, kiszeded bentről azt a kevéske havat, amit sikerült kikaparni, és mész vissza a bányába dolgozni. Ezt megcsináltam nagyjából harmincszor, és már kész is lettem.

Amikor teljesen készen lett, akkor kapott egy ablakot és egy kéményt (oké egy lyukat a tetejére), és mehetett is be a kiskölök. Bement, élvezte. Van egy viharlámpa, azt beüzemeltük (olajjal feltölt, kanóc meggyújt) és bevitte magával. Nagyon hangulatos kis tákolmány lett az iglu, amikor kint már sötétedett, és bentről a tűz fénye kipislákolt. Barátságos. Nevet is kapott. Vaciglu. Gyerkőc annyira élvezte, hogy ott akart aludni. Namondom ezt kihasználjuk.

A gyerek finnyás kis élőlény, ami gyümölcs, vagy zöldség formájú, azt felismeri egyből és megtagadja a szervezetbe történő bevitelt. Már nem emlékszem, de lehet, hogy fáj a gyereknek a vitamin és úgy érzi, hogy savat akarok legyűrni a torkán. Szóval nem eszik ilyesmit, így csellel megfűztem, hogy akkor maradhat az igluban, ha legaláb egy banánt betol. Terv sikerült, iglu lakottan kerülhet árverésre, gyerkőc meg élvezte az ott létet és legalább egy banánt megevett.

Fel is vettem az egészet telefonnal és kis zenei aláfestéssel körítve megmutattam több embernek büszkélkedve, hogy milyen fasza kis iglut csináltunk/tam és mennyire élvezte a gyerkőc.

És utána beszólnak, hogy milyen dolog, hogy banánnal etetem a gyereket a mélyhűtőben...

Majd a múlt héten megint esett a hó, és elkészült a Vaciglu 2.0. Ebbe én is belefértem, viszont dupla annyi meló volt vele. Derekam fáj.

K.