Voltunk Prágában. Barátokkal. Gyerekek nélkül. Fincsi.

Persze lehet azt gondolni, hogy milyen kegyetlen egy disznó ez a kedves író, hogy télen otthon hagyja pici gyermekeit kétségek közt vergődve éhen szomjan hidegben hóban.

Nem volt viszont hó, úgyhogy annyira nem is kegyetlen a dolog. Tompítja továbbá, hogy nagyszülők vigyáztak rájuk, és annyira hiányoztunk nekik, hogy bár a kicsi (2 éves) repült felénk mit petőfisándor anyja, a nagyobbik (8 éves) azonban a laptop mögül csak felpillantott és tulajdonképpen nyugtázta, hogy na akkor darab szerint megvan a család, béke nyugalom, mi a fenének erőltesse magát mindenféle reptéri nagy ölelkezésekre, majd úgyis odamegyünk hozzá. És milyen igaza volt, milyen kis előrelátó. Nemhiába, lustáké a világ...

Naszóval elmentünk Prága. Kocsival, négyen. Hosszú az út nem mondom. Bécsnél észak, és irányban is voltunk. Az út maga kellemes volt, viszont amikor a cseheknél rámentünk az autópályára, az valami borzasztó volt. Egyrészt ne nevezzük autópályának, inkább csak lebetonozott útnak. Mintha macskakövön kellene menned 140-el, viszont a macskakövek 2 méteresek. Nem lehet leírni, hogy mennyire szar így utazni, a fogtömésed kirázódik, a mellimplantátumod a bokádra csúszik, aztán csodálkozol, hogy nem tudsz tisztelegni, mert nem tudod összezárni a bokáidat. Azt viszont biztosra mondom, hogy aki rendszeresen jár Prágába, annál ismeretlen a vesekő fogalma. Amikor elmész Prágába autópályán, akkor vigyázz nagyon magadra, mert bármit kérdeznek tőled, önkéntelenül is folyamatosan aprókat bólogatsz még egy fél órát miután kiszálltál a kocsiból.

Sok óra után megérkeztünk a szállodába, ami egy nagy darab betontömb volt. Biztos szép, meg jó, de a legfelsőn, a 25-dik emeleten laktunk. Az egész várost lehetett látni, mindenki oda lenne tőle. Én azonban max a második emeletig vagyok biztosítva, afölött már hányózacskó, jetlag, stb. Nekem már az 5 emeletes épület is azonos a Nakatomi toronnyal, azonban én nem vagyok bruszvilisz. Kiderül ebből számodra kedves logikusan gondolkodó olvasó, hogy nem volt jó maga az érzés. Meg biztos mással is előfordult már, hogy tulajdonképpen kényelmetlen is egy ilyen magas épület. Ha alacsony szinten vagy, akkor azért nem tudsz elaludni, mert mi van ha az a batár nagy ház feletted rádomlik, mert biztos minden épületből kispórolják a cuccot, plafon leszakad és hozza a többi emeletet magával mint a WTC épületei. Még számolod is, hogy hány tonna van feletted, a kis rohadék a felső lakásban megint leugrott az ágyról, basszus mingyá' rám szakad az egész, stb. Ilyenkor gondolsz arra, hogy ájj miért nem inkább a felsőbb emeleten laksz. A 25-diken én azért éreztem kényelmetlenül az estét elalvásig, mert szépen és megnyugtatóan elfogadtam, hogy rám nem tud omlani nagyon semmi, de azonban egyből jött az újabb felismerés, hogy ha mi omlunk az alattunk lévőre, akkor azzal megyek én is. Egyik sem jó, magas ház egyenlő depresszió, mindenképp meghalsz.

A hely jó volt, mert kb 80 méterre volt a metro megálló, amivel kettőt kellett utazni a hosszított a Vencel térig (a továbbiakban: Vörösmarty tér). Bocsi, minden külföldi utazáson otthoni neveket adok mindennek, mert egyszerűen viccesnek találom.

Most, hogy kiröhögted magad kedves olvasó ezen hatalmas poénon, letörölted könnyeidet és a nyugtatódat is bevetted, mehetünk tovább. Szóval Vörösmarty tér szép és jó (egyébként olyan mint az itthoni, csak egymás mellett hosszában 4 db), meg a környező utcák is szépek és jók, azonban cirka 60 perc alatt az egész várost (ami ilyen történelmi belváros) bejárod.

Közben ettünk egy óriáspalacsintát kb fél kiló nutellával, meg megmásztunk egy tornyot, ahonnan betmen legénytanyája látszódott, meg az egész város. A palacsinta se nem reggeli, se nem ebéd, hanem csak egy kitartás volt. A barátok, akikkel voltunk vezették be családjukban, hogy amikor napközben valami apróságot kajálnak (pl óriáspalacsinta fél kuló nutellával) de a kaja nem minősül főétkezésnek, akkor az tulajdonképpen csak egy kis kitartás a következő főétkezésig. Szóval ettünk egy fél kiló kitartást, és másztunk tornyot. Bevallom én nem, mert a közepén volt lift, azonban át tudtam élni a gyalogolók érzéseit, mert üvegfalú volt a lift és láttam a caplató tömegeket. Fent fújt a szél, meg magas is volt, szóval biztos nagyon szép, de nekem kényelmetlen.

A tornyok ugyanis ellentétben a magas épületekkel nem összeomlanak, hanem eldőlnek. Természetesen pont akkor amikor te a tetejükön vagy. Ezt ott is vizionáltam szépen, én voltam az egyetlen, aki a falhoz lapulva járta körbe a tornyot. Szóval a torony eldől. És amikor eldől, akkor az utolsó pillanatban hiába ugrasz felfelé egy hatalmasat, hogy semlegesítsed a zuhanás során összegyűjtött lendületet és ne haljál meg azonnal szétkenődve a földön, szóval hiába ugrasz, mert a hülye csúcsos teteje úgyis rád esik és az ver halálra azonnal. Mondom nem jók a magas épületek. Max a piramis, az biztonságos.

Ezzel tulajdonképpen az egész belváros végigjárásával végeztünk, most mi legyen. Kitartás még van a bendőben, látnivaló nincs.

Ekkor anya régi, elnyomott túrahajlamait előszedte és rávett minket, hogy húzzunk el a várba de gyalog. Ahova még a törökök se mentek! Persze mondhatod, hogy a törökök a környéken sem jártak, azonban azért, mert tudták, hogy kiköpik a belüket, ha a várhoz akarnak felmenni és éppen nincs bkv mert még nem találták fel.

De mi faszagyerekek vagyunk, túrázzunk, nézzünk meg mindent. Át a Károly hídon (ennek nem kell új név, megjegyezhető) a vár felé. A híd végénél éreztem, hogy a baj fellegei szálltak felém, mivel a fél kiló nutellás kitartás tolakodni kezdett, és ezért az előző napi kápuszta meg knédlike meg csülök hirtelen megmozdult pocakomban. Borzasztó érzés, mikor úgy jön rád a szükség, hogy tudod, hogy másfél órán belül nem tudsz hazajutni. Persze próbálsz tovább menni, hiszen nem vagyunk már gyerekek, vissza tudjuk tartani, nyugtatgatod is magadat. Nem. Ez nem olyan. Ha pl. tárgyaláson érzed a kihívást, akkor még kivitelezhető a szándék, elüldögélsz béna vigyorral, még azt is hiszik, hogy ejj de rafinált vagy, biztosan nagyon figyelsz és valami nagyon értelmeset és kegyetlenül ütőset akarsz kérdezni, azonban túra közben az alap, illetve a kápuszta által felturbózott perisztartikára még ráerősít a gyaloglás okozta mozgás. Mindez és a gravitáció olyan bájos egyveleget alkot, aminek tulajdonképpen lehetetlen ellenállni bármennyire is gyűröd össze a saját arcodat, bármennyire szorítod össze a fogaidat. Elmondom, anatómia, az arcodnak kizárólag egyirányú összeköttetése van a beleiddel. Ha ott történik valami, az megjelenik az arcodon, az arcod által leképezett műveletekre viszont nagy ívben szarik a tested többi része.

El is döntöttem, hogy lesz ami lesz, valahova bemegyek, nincs más választás. Más is csinált már ilyet. Onnan tudom, hogy Rómában iszonyatosan finom kávé van mindenhol, hogy amikor ott voltam kis feleségemmel, akkor neki volt valami hasi panasza, és írd és mondd 20-30 percenként meg kellett állnunk egy-egy kávézónál, hogy ő békésen üldögélhessen. Mivel az angolkisasszonyok neveltek, úgy éreztem helyesnek, ha ilyenkor nem csak bemegyünk, szétkapjuk a wc-t és megyünk tovább, hanem mindegyik alkalommal leültem és ittam egy kávét. Na innen tudom. A kávét is meg hogy van ilyen helyzet.

A cseh kávézók ugyebár sörözők, amik tele vannak rendesen, és a fene tudja, hogy milyen feltételekkel lehet eljutni a wc-ig. A híd végénél azonban megpillantottam egy mekkdonáccot. Huuu ez jó lesz. Azonnal eszembe jutott a trénszpotting eleje, és már láttam, hogy amint bejutok vagy kiderül, hogy itt nincs wc, vagy olyan, hogy inkább átfestem a gatyámat barnára de akkor sem megyek be. A belem szól, hogy ne tököljek, ne agyaljak, hanem lóduljak szépen mielőbb, mert nem akar sokat várni a hülyeségeimre.

Már láttam a célt, ott volt max húsz méterre tőlem, de megálljt parancsolt a kedves kis emésztőrendszerem. Szerintem női emésztőrendszerem van. Egyszer azt mondja húzzál gyorsan, siess, utána meg egy pillanattal később, hogy azonnal állj meg mert megbánod. Ismerős eljárás nem, kedves férfitársaim?! Szóval szólt pocakom, hogy még egy lépés, és baj lesz. Na most mit tegyek? Álljak mint egy fallosz az utca közepén mosolyogva a túristákra? Hátha pénzt is adnak?

Egyébként Prágában baromi nagy divat a szíszrípiózás. Egy csomó ember festi be a ruháját és az arcát aranyra, és áll egy emelvényen mozdulatlanul. Messziről mint C3PO, közelről aranyember. Tudjátok, akik szobrot játszanak. Most ne merüljünk el az állítás totális értelmetlenségén, mivel egy statikus valamit hogyan lehet eljátszani, ami aktivitást igényel, szóval ezt most hagyjuk, lényegtelen. Tehát áll a c3po egész nap egy emelvényen, és amikor valaki pénzt dob a hatalmas mutatványért, akkor megmozdul egy picit. Gondolom a prágai színészképző szoboralakító tanszékének végzősei ezek, akik a diplomamunkájukhoz gyűjtik az anyagot, vagylagosan ez a szakmai gyakorlatuk.

- Te hányas voltál szoborból? - Hármas bakker, azok a kurva galambok...

Visszatérve ott álltam az utca közepén mozdulatlanul, csak rajtam nem az aranyfesték, hanem a veríték folyt egyre intenzívebben. Van az a helyzet, amikor már-már feladod, hogy nem érdekel, valahogy a totális megsemmisülésed után is feltápászkodsz és hazasomfordálsz. Annyi a lényeg, hogy ha valaki jön szemben, akkor nagy mozdulatokkal jelezned kell, hogy fúú valami büdöset érzel, és te is keresed tanácstalanul, hogy ugyan honnan jöhet, biztos valaki más a ludas.

A természet azonban megkönyörült és hagyott levegőt venni. Sikerült elindulni is az utca széle felé. Lassan mint egy bácsika, aki keresi a tolószékét, amit itt hagyott az előbb egy pillanatra de nohát mi történt nincs itt.

Szépen eljutottam a mekdonáccig montipájton stílusban. Nekik volt a hülye járások minisztériuma epizódjuk. Na képzelheted, hogy hogy nézel ki, amikor a lábad kizárólag térd alatt mozog, mert a térdeidet már annyira szorítod megakadályozva a tragédiát, hogy atomi kötés jön létre közöttük.

A meki előtt szóltam feleségemnek, hogy ugyan jöjjön be és fogja meg szövetkabátomat, mert azzal bemenni és intézkedni eléggé nehéz lesz, meg a tisztítás is eléggé költséges. Ő mondta, hogy persze megfogja, de nem bent, hanem az utcán, ő nem akar bejönni mekibe. Nebassz!

Azonnal láttam magamat (rájöhettél hogy én ilyen vizuális típus vagyok), ahogy ott bent ül egy csomó ember, én megy egy szál pulcsiban bemegyek szépen lassan, bokalépésekkel, és bármennyire is úgy csinálok, mintha csak a plafont nézném érdeklődve, vagy csak a krumpli adagokat akarom összehasonlítani, mindenki engem néz, és mikor elmegyek az asztaluk mellett, akkor összesúgnak egymással, hogy na ez az állat is csak szarni jött ide...

Természetesen mindenki nagy ívben tett arra, hogy ott vagyok, én vagyok, úgyhogy le a lépcsőn el a terem végéig és nagy nagy meglepetésemre: tiszta wc papírral szappannal vízzel. Megmenekültem, szuper, így kell ezt csinálni, a nap kisütött, diadalittasan mentem vissza a lépcsőn, én voltam toldimiki a farkasok szétcsapása után. Ez igen kérem! Ez jó mulatság, férfi munka volt.

Mehetünk tovább, milyen szép ez a város, de kedvesek az emberek, finom a cigi, zseniális a járda, szép az élet, ki mit iszik, hol az a vár, felszaladok, ismét fiatal lettem! A vár tetején viszont jött a következő adag (aki csak arra várt, hogy beleélve magamat a kellemes napba elemi erővel zúzhassa szét a kedvemet és testtartásomat), így az eddigi szép és kellemes jelzők azonnal elillantak, tulajdonképpen nem is léteztek soha. A nap végére még 3 helyre kellett egészségügyi kitérőt tennem (a markszendszpenszeres volt a leggázabb, majdnem trénszpotting), de utána tényleg minden széppé vált, csak a nap nem, mert már csak csillagok voltak már az égen. Azok viszont nagyon szépen pislákoltak, és kedvesen üzenték nekem, hogy te állat, ha ilyen bajod van, akkor minek mész megint étterembe kapusztát, knédlit és csülköt zabálni?!

Mert csak, mert kemény vagyok. És ezen az estén is finom volt a minden, csúszott a sörike, himbálózott a 25-dik emelet, de nem érdekelt, hogy leszakad-e, jó éreztem már magamat.

Amikor jöttünk haza, a dumdumdum autópálya után megálltunk egy cseh teszkónál és vettünk sokfajta sört. Furcsa, de elmondom, hogy mindegyik üveges sör nagy ívben alázta bármelyik prágai csapolt sört. Akár a belvárosban, akár a várnál az apátság saját főzésű sörét.

Összességében igen jó volt, meg is beszéltük, hogy még visszamegyünk.

Ja akartam hozni svejket, de kínai (igen, kínai) hűtőmágnes volt csupán.

Köszönöm, hogy elolvastad!

K